Minden március 15. örömmel tölt el, hiszen ez minden magyar ünnepe, éljen a trianoni békediktátum előtti vagy utáni területeken, bárhol a nagyvilágban. Az egykori 48-as magyar fiatalok követelései jogosak voltak, és örökérvényűek. Ők hittek! Sajnos, ma már inkább csak a forma maradt, kevésbé a tartalom. Mindenki készül, mindenki mond, és semmi sem történik. Nos, ez az idén sem volt másképp. És ehhez mindannyian értünk. Nagy, pátosszal teli szavakat zengeni oly könnyű, és sok ember bedől a mázos, hazafias szavaknak. Később sajnos mindenki szomorúan rájön, hogy a „víz szalad, a kő marad, a kő marad". És ez a kő az, amivel a magyarságnak, de főleg az erdélyi magyarságnak nap, mint nap szembe kell néznie. Semmi egyéb, csak a kő, az embert próbáló kő. Mikor látunk már virágot és bomló kalászt?

Egyesek autonómia törekvéseikkel állnak elő, mások elkésett populista frázisokat rejtenek diskurzusaikba. Színes és változatos a választék, csak tartalmatlan, utópisztikus és szavahihetetlen. Nem áll szándékomban ítélkezni, hisz mindenki azt mond, amit akar, hiszen mire másra lenne jó a demokrácia? Sajnos, elvben kezdjük jól ismerni ezen intézményrendszer alappilléreit, de alkalmazni már sokkal nehezebben megy. Nem tudjuk a másságot elfogadni, sárral dobálózunk, egymást mocskoljuk. És sosem tudunk együtt gondolkozni, együtt akarni, együtt cselekedni. Amolyan átkozott nemzet vagyunk. Mit vétettünk az Isteneknek, hogy így bánnak velünk?

Végezetül csak egy Nyírő idézetet szeretnék említeni, amiben szerintem megvan a válasz.

„Az a valóság, hogy egymástól felfordulhatunk. Szervezetlenek, szétesettek vagyunk, és csak nyögni tudunk, de cselekedni nem. Csak röpködünk a levegőben. Mindent megmagyarázunk a politikával, gazdasági helyzettel, kisebbségi sorssal, és csak tátjuk a szájunkat a népek országútján. Nem csoda, hogy mindenki megelőz, mindenki letipor... Régi életformáink szétestek, újakat nem tudunk teremteni magunknak, mert hitünk sincs önmagunkban. Hiányzik a saját életünknek az elgondolása, az új életforma, amely ellenállhatatlanul magához kapcsol ezen a földön minden magyart." (Nyírő József, Az én népem, Révai Kiadás, 1935)

Vajda Szilárd, Párizs

Megjegyzes: A jelen irast azert teszem kozze e blogbaN, mivel most veltem felfedezni a Szabadsag c. ujsag hasabjain (2006. marcius 30) es gondoltam igy meg nehanyan hozzajuthatnak.


Nem. Ez nem reklam. Csak aradozni szeretnek egy kortars amerikai irorol, akit azert joggal tarthatunk europainak is, hisz sokat elt Europaban, foleg Anglia adott neki otthont evekig es manapsag is Norfolk-ban el. Es ki is ez az ember? Bill Bryson, Des Moines szulotte. Ha nem tevedek, Iowa allam, de akit jobban erdekel majd csak utana nez pontosan. Egy konyvenek elso mondata ragadott meg igazan:

"I come from Des Moines. Somebody had to".

Lehet masnak ez nem jelen semmit de ez a stilus teljes mertekben egyedi volt szamomra. Es persze jottek a konyvek egyik a masik utan. Altalaban az angol kiadasokat olvastam igy a cimeket is ugy irom de ma mar megtalalni oket magyar nyelven is: Notes from a Big Country, Notes from a Small Island, A Short History of Nearly Everything, Life and Times of The Thunderbolt Kid, Down Under es meg sorolhatnam. Made in America, Neither here nor there. Ha tehetitek olvassatok egy Bryson konyvet es meglatjatok, hogy mindjart mas lesz a vilag szemleletetek.

Mirol ir? Mindenrol? Milyen volt az elete egy kisiskolasnak az 50 evek Amerikajaban, milyen elmeny egy amerikainak bejarni Angliat hatizsakkal, milyen egy amerikainak visszakoltozni sok ev utan Amerikaba es latni, hogy mennyire masok az emberek a tengeren tul vagy netan eppen arrol mosolygunk, hogy hogyan tortenthet meg, hogy Ausztralia miniszterelnoke csak ugy eltunik a habokban es sosem tudni rola tobbet. Aki nem rajong hasonlo uti beszamolokert azoknak sincs minden veszve, mert az egesz vilag szemlelete jelen van a A Short History of Nearly Everything lapjain. Jo olvasast!


Fura. Ha megkerdeznek, hogy mi a XX szazad egyik legnagyobb vivmanya, rogvest ravagom, hogy a TV, hisz orias mertekben megvaltoztatta azt es nem utolso sorban befolyasolja azt. Ketsegtelen a tudomanynak koszonheto minden nemi-nemu fejlodes ide tartozik es van beloluk eleg de megis a TV valami egyedi dolog. Ehhez kezd most felzarkozni nagyon gyors utembe a szamitogep es a ma mar csak vilaghalonak titulalt Internet.

Legutobbi koltozesemkor bucsut kellett mondanom hon szeretett TV keszulekemnek es igy a Naphegyre mar ilyen csoda berendezes nelkul jottem. Radio es szamitogep az van, TV az nincs. Az elso napokban hianyzott, hisz mar megszokasbol is bekapcsolja az ember, hisz "hadd szoljon". A mar jol kialakult taviranyito kapcsolo gombok is hianyoztak es maga a csatorna valtogatas, amibol manapsag ma mar sportot uzunk ha eppen unalmasnak tunik valamelyik musor. Es teltek multak a napok. A TV meg nem hianyzott. Egyaltalan nem. Lassan megtanultam elni nelkule.

No persze ez nem azt jelenti, hogy aszketakent semmilyen hirforrast nem figyeltem de a mozgo csoda kimaradt. Manapsag sok ujsagot olvasok, hirportalokat, radiot hallgatok (a BBC angol es francia adasait) de semmi ami TV. Es az eredemeny ragyogo. Sokkal tobb idom van masra. Nem koti le a figyelmemet, van ido konyveket olvasni, sportolni es minden mas egyebre amit eddig kitoltott a bambulas.

Ugy erzem, hogy nagyon helyesen dontottem es nem is kell az elkovetkezendokben TV keszulek a lakasomba. Igy nem azt kell neznem amit iranyitottan elem raknak hanem azt nezem amit szeretnek es amire kivancsi vagyok. Ezt nevezem en szelektiv media csemegenek. Egeszen jol mukodik.

Erdekes, hogy mikor haza utazom mindig bekapcsolom a TV keszulekemet es erdeklodve figyelem, hogy milyen musorok mennek de mire visszajovok mar nem erdekel. Mas eletforma de nem banom. A vilag meg megy elore TV nelkul is.